A szobanövények rabjai – 2. rész

Ezennel útjára indítunk egy Blog-sorozatot, melyben a teljesség igénye nélkül szobanövényeket szerető, a természet közelségéért rajongó embereket mutatunk be, növénygyűjteményeikkel együtt. Nagyon szerencsések vagyunk, mert közösségi oldalainknak hála, sok kedves ismeretségre tettünk szert az elmúlt években. Ezek kezdetben nővényvásárlással, tanács kéréssel, ötletcserével vagy egy szimpla like-kal indultak, végül plant friendship-pé fejlődtek. Ezeket a kapcsolatokat egy dolog működteti: a növények iránti szeretet. Így lettünk közösen a szobanövények rabjai.

De kik is azok, akik egy-egy növénygyűjtemény “mögött” állnak? Mert, bár az Insta-, Facebook-, és TikTok profilokon az otthoni, munkahelyi dzsungeltagok mindenki számára láthatóak, most a jungel vibe mögött meghúzódó embert szeretnénk bemutatni, megismerni. Hiszen ők azok, akik a növényekkel való együttélés értékes szellemiségét képviselik.

Növénybarátságunk Blankával (@blankaban) egy Aglaonema-s, Calathea-s rendeléssel indult, amit egy Vitorlavirág koronázott meg. Azóta pedig csodálattal fűszerezett figyelemmel kísérem az Insta oldalát, mert olyan, mint egy mesevilág; telis tele varázslatos festményekkel, költészettel, és hangulatos tájfotókkal.

 

 

• Amikor valaki átfutja az Insta profilodat, azonnal szembetűnik, két terület van az életedben, ami iránt végtelen a szereteted: a művészetek és a természet. Mesélnél arról, hogy ez a két szenvedély honnan, kitől/kiktől ered?

Őszintén örülök annak, hogy ez átjön a fotóimon keresztül, ugyanis valóban két szívszerelmemről van szó – ráadásul mind a művészetek és kultúra, mind pedig a természet imádata gyermekkoromból eredeztethető, így igazán mély és a lényemet meghatározó dolgok ezek számomra.

Egy kisvárosi, nagy családi-, hatalmas kerttel rendelkező házban nőttem fel, ami elsősorban anyukámnak köszönhetően tele volt gyümölcsfákkal, levendulákkal, nagypapám által ültetett rózsákkal, és nem utolsó sorban három hatalmas fenyőfával a gyerekszobám ablaka előtt. Utóbbi növényeket akkor ültették oda a szüleim, amikor odaköltöztünk, egyúttal szimbolizálva minket, azaz apukámat, anyukámat és engem. A fák velem cseperedtek, majd egyszercsak a tető magasságát is túlnőtték. Egyetemista koromban elköltöztem és lassan már tíz éve Budapesten élek, de mindmáig meghatározó emlékképeim, ahogyan kimentem a teraszra és megsimogattam az egyik fenyőfa tűleveleit, vagy épp átsütött a téli nap rajtuk, egyenesen a karácsonyfára áradva. A ház szintén tele volt – és van ma is – szobanövényekkel, anyukám is imádja őket. A művészet iránti érdeklődést főképp apukámnak köszönhetem, ugyancsak meghatározó emlékképem, amint a művészettörténeti könyvekből építettem autópályát a matchboxaimnak – talán nem gondolnák rólam, de eleinte fiús kislány voltam. Aztán bepótoltam a Barbie mániát is és egy pont után „velük” együtt nézegettem Hieronymus Bosch lidérces képzeteit. Szegény babák… 🙂 Bár apukám nem volt művészettörténész, de újságíróként nagyon érdekelte a bölcsészettudomány és még idős korában is nonstop filozófiát, vagy szépirodalmat olvasott. Rengeteg nagy európai múzeumot bejártunk annak idején együtt és mindkét szülőm támogatott abban, hogy művészettörténészi pályára lépjek.

Apukám sajnos idén év végén lesz 7 éve, hogy nincs már velünk, de nincs olyan pillanat, hogy ne lenne velem, hiszen miatta lettem az, aki vagyok, és bízom abban, hogy örül és büszke arra, akit lát odafentről.

 

 

• Amikor bemész a munkahelyedre, és esetleg szabadidőd engedi, szoktál-e töltekezni a műalkotásokból? Illetve hangulatodtól függően, netán célirányosan felkeresel-e bizonyos korokat, termeket, stílusokat? Hiszen minden stílusirányzat egyfajta időutazás, különböző hangulatokkal, amik tükrözik az adott kor eseményeit. Mondhatni, mindegyik egy külön mikro történelmi mozaik.

Rendkívül izgalmas és sokszínű a munkám a Magyar Nemzeti Galéria kulturális menedzsere és művészettörténészeként: egy-egy időszaki kiállításhoz én szervezem a megnyitókat, finisszázsokat, illetve a kísérőprogramokat, például a rendhagyó tárlatvezetéseket, előadássorozatokat, esti rendezvényeket, vagy épp szakmai eseményeket. Bár már 7 éve dolgozom a múzeumban, mindmáig ugyanolyan izgalommal tölt el egy kiállítás felépülése, mint az első napjaimon: minden korban meglátom a szépet és a kvalitást. Ezt igyekszem átadni a művészettörténet óráimon, tárlatvezetéseken és előadásokon is, és amikor igazán sikerül, akkor megszületik a csoda: számomra az az igazi flow élmény, amikor látom valaki szemében megcsillanni, hogy az, amire én az életemet tettem, más számára is érdekes és inspiráló lehet. Mivel művészeti iskolában tanítok, nem titkolt vágyam, hogy a hallgatók a későbbi pályájuk során hasznát vegyék az órán hallottaknak és a saját művészetükben is megtalálják a kapcsolódási pontokat. Úgy érzem, hogy sokat számít, ha megismerik a művész mögött rejtőző embert is és meglátják, hogy ugyanolyan hétköznapi problémákkal küzdöttek, mint bármelyikünk, ám azért kerülhettek be végül a kánonba, mert nem adták fel. Ezek nagyon motiváló történetek tudnak lenni a 21. századi ember számára is.

Egyébként megsúgom: annál nagyobb „fless” nincs, mint amikor bezár a múzeum a látogatók előtt és kettesben maradhatok a kedvenc alkotásaimmal – például Csontváry Kosztka Tivadar, Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József vagy Ferenczy Károly remekműveivel. Az „éjszaka a múzeumban” élmény megunhatatlan. 🙂

 

 

• Ebből következik a kérdésem: le tudsz-e vonni egyfajta következtetést, jó vagy rossz értelemben a mai világ menetével kapcsolatban? Vagyis “régen minden jobb volt” , vagy “semmi új nincs a nap alatt”?

A művészetek kapcsán már 1993-ban – abban az évben amikor születtem – megfogalmazta az általam nagyra becsült Hans Belting, hogy az addigi klasszikus értelemben vett művészettörténetnek vége van. A posztmodern – ha úgy tetszik kortás – korszak olyan új kihívások elé állította a befogadókat, amire korábban nem is gondoltak, gondolhattak az emberek. Hiszen hogyan gyűjtünk performansz művészetet? Vagy mitől lesz egy videóművészeti alkotás egyedi és autentikus, ha egyszer sokszorosítható? A kortárs művészet nem tagadhatja meg a nagyokat, de átformálta, és a saját felgyorsult – s valljuk be, elidegenedett – képéhez illesztette őket. A mai művész igazi ereje abban rejlik, hogy megvan a lehetősége, felülete és közönsége arra, hogy felhívja a figyelmet komoly társadalmi kérdésekre és problémákra. Akkor „működik” egy alkotás, ha hatást vált ki a nézőjéből és úgy gondolom, hogy ez ma az egyik fontosabb feladat egy alkotóember számára, ám egy ilyen megváltozott, sok szempontból terhelt világban új eszközöket kell keresni, hiszen az emberek ingerküszöbje is jelentősen megváltozott. A kortárs művészet bőven túlmutat azon, hogy „szép-e” egy alkotás, sokkal fontosabbnak tartom azt a kérdést, hogy hasznos-e.

 

 

• Ha megelevenednének a festmények, melyik lenne az, amelyikbe szívesen belemásznál? Gondolok itt egy impresszionista tájképre vagy egy viktoriánus korabeli szalon festményre tele szobanövényekkel?

Mindkét irányzatot csodálatosnak találom a maga nemében, hiszen egyaránt fontos inspirációs forrás volt a képviselőik számára a természet, csak másképpen örökítették meg. Viszont szívesen visszamennék még korábbra: van abban valami bámulatos, ahogyan a pompeii freskókon a növények tobzódnak a színekben és formákban. Nagyon szeretem azt is, ahogyan a reneszánszban felfedezték az ember és a táj harmóniáját a festményeken – az édenkert ábrázolások szerintem különösen izgalmasak ebből a korszakból, tökéletesen kifejezik azt az éteri tisztaságot, ami a lényege a témának. Viszont ha 19. század – ami egyébként a választott szakirányom is volt az egyetemen -, Claude Monet 1873-as, eredeti címén Le déjuner: panneau décoratif alkotásában, Vincent van Gogh csillagos ége alatt, vagy a Szent Pál kórház kertjébent ábrázoló műveiben, illetve a preraffaeliták udvaraiban bármikor szívesen helyet foglalnék. 🙂

 

 

• Miképpen befolyásolja a mindennapjaidat, hogy a munkahelyeden növényekkel veszed körbe magad?

Hihetetlen erejük van a növényeknek, ugyanis amióta – szó szerint – körbe barikádoztam magamat velük (bármelyik irányba nézek az asztalomnál, mindenhonnan visszanéz rám legalább egy növény, de inkább több :)), sokkal kiegyensúlyozottabban érzem magam. Valószínűleg sokan gondolják úgy, hogy egy múzeumi dolgozónak nem stresszesek a napjai, ám az az igazság, hogy egy kommunikációs osztályon nonstop pörög az élet és legtöbbször 10-12 órákat dolgozunk egy nap, hogy aztán otthon még folytassuk.

Természetesen mindezt szeretettel és szerelemmel tesszük, de sokszor előfordul napközben, hogy beülök az irodai fotelünkbe, ami közvetlenül a „központi dzsungel” mellett van és csak csendben bámulom őket – illetve természetesen a kilátást, ami a Parlamentre és a Szent István bazilikára néz. Ilyenkor mindig megnyugszom és imádom a legapróbb részletekig megvizsgálni a növényeket, mivel mindig felfedezek rajtuk egy új levelet, vagy épp egy szárazat, amit le kell vágni, s ha már egyikükről leszedtem, akkor a többieket is megvizslatom, s ha már ezt elkezdtem, akkor rájövök, hogy ideje letörölni a leveleket, s folytathatnám még hosszan a sort. 🙂 Önmagukban egy terápiát jelentenek számomra.

 

 

• Tudom, hogy a kolleganőiddel együtt viselitek gondját a növénygyűjteménynek. Hogyan kell ezt elképzelni a gyakorlatban?

Szerencsés vagyok, mert a kolléganőimet barátnőimnek tudhatom, akikkel ráadásul összeköt a növénymániánk is. Őszintén szólva sokukat én „fertőztem meg” ezzel a hobbyval és valahogy az elejétől fogva magától értetődő volt, hogy ők is gondjukat viselik a kis drágáknak. Nyáron volt pár nap, amikor együtt, egyfajta csapatépítő jelleggel átültettük a növények jelentős százalékát, sokukat szaporítottuk és szétszedtük. Az imádott pilea mamámnak és rákvirágomnak például sok kisbabája lett így, akik mind a csajok asztalain fejlődnek tovább, de a sokat megélt anyósnyelv, agglegénypálma, illetve az egyik hatalmas Monstera adansonii is többünket boldogít már így. 🙂 Van egy közös asztalunk – mi csak „óvodának” hívjuk -, ahova a szabadon elvihető szobanövényeket szoktunk rakni, így gyarapíthatják az otthoni dzsungeleket is.

 

 

• Hogyan készültök a téli időszakra, most, hogy egyre kevesebb a fény, szárazabb a levegő a fűtés miatt? Irodai környezetben milyen trükköket alkalmaztok?

Gyakran nevetünk azon, hogy a párásítás stresszoldó hatású, így előszeretettel gyakoroljuk ezt a növényeknek is áldásos tevékenységet. 🙂 Az ablakunk ideális fekvésű, ráadásul hatalmas, így szerencsére sok napfény éri őket télen is, de tény, hogy pár hete kellett egy nagyobb átcsoportosítást végezni, hogy a növények a lehető legjobban érezzék magukat az új helyükön és ne kapjanak huzatot sem. Nehéz megélni, hogy ilyenkor kevésbé pompáznak és sokuknak hullanak a leveleik, de azzal vigasztalom magam, hogy ez természetes folyamat, nekem pedig az a célom, hogy boldogok legyenek és mindig tudatosítom, hogy most van szükségük a pihenésre ahhoz, hogy tavasszal újult erővel folytathassuk a közös életünket.

 

 

• Melyik az a növény, amelyik a legközelebb áll a lelkivilágodhoz?

Nehéz egy növényt kiemelni, ahogyan kedvenc festményt, vagy festőművészt sem tudnék egyértelműen választani. Nagyon szeretem a dárdaleveleket, a filodendronokat, a nyílleveleket, a nyílgyökereket, a rákvirágokat, illetve a tarkaleveleket, de a tőled egyszer ajándékba kapott vitorlavirágomat is. Utóbbi isteni, amikor „drámázik”, s mint egy főnix madár, úgy kel életre locsolás után. Csak Drama Queennek hívjuk a kolleginákkal. 🙂

 

 

• Melyek voltak azok a nagy korszakok, amikor a művészvilág beemelte a természetet közelségét az ábrázolás világába? 

Ez egy nagyon érdekes kérdés, ugyanis a tájképfestészet sokáig a műfaji hierarchia alján állt. Ma már természetes a néző számára, hogy a kiállítótereket járva találkozik tájképekkel is, ám nem volt ez mindig így: bár az ember a legrégebbi időktől kezdve figyelte és ábrázolta természeti környezetét, a tájak ábrázolásának divatja a 15. századig nyúl vissza – az azt megelőző európai festészetben főképp vallásos témájú művekkel találkozunk. A korai megjelenéseken a tájakat még nem önmaguk szépségéért ábrázolták, hanem háttérként kerültek a hordozókra, például az akkortájt elterjedt kalendáriumokon a különféle hónapokat megörökítve. A tájképek tradíciója aztán egyre inkább elterjedt a századok során és a 18. század végi-19. század első feli romantikus festészetben már érdemesnek tartották az ábrázolásra, „csak úgy”, saját jogukon, önmaguk szépségéért. Természetesen a plein-air festészet is felfedezte ezeket a témákat: a tájképfestészet egy egészen új szintjét hozta el a szabadban való alkotás módszere, a természetes szórt fények használata és a benyomások megragadása. Az impresszionisták fedezték fel és aknázták ki végül a legjobban a hétköznapi témák szépségét az 1870-es években, amelyhez a természet tökéletes alapul szolgált: mivel legfőbb céljuk a levegő hatásainak ábrázolása volt, illetve a különféle időjárási viszonyok és napszakok változásainak megörökítése, páratlan lehetőségeket rejtett magában a téma. Összességében országonként változott, hogy a tájképfestészet mikor élte a fénykorát – gondoljunk csak a 17. századi holland aranykorra, míg Magyarországon végül a 19. század első néhány évtizedében kapott erőre ez a műfaj. Itthon egyébként komoly jelentőséggel is bírt, mivel a nemzeti öntudat egyik legfőbb kifejezőeszközei lettek a történelmi múltunkat is szimbolizáló művek, így a Dunakanyar, az Alföld, a dombvonulataink, vagy a Balaton.

 

 

• Mennyire érhető tetten a kortárs festészetben, szobrászatban, irodalomban, hogy a pandémia hatására az alkotók ismét a természetben kerestek múzsát?

Azt gondolom, hogy a művész és a laikus egyaránt rá kellett, hogy ébredjen arra, hogy milyen sokat jelent a természet és milyen fájó, ha bizonyos körülmények hatására nem élvezhetjük a szépségét. Az a kérdés, hogy mit kezdünk egy ilyen felismeréssel és előnyünkre tudjuk e fordítani: egy művész számára, ahogyan már korábban is említettem, különösen adott a lehetőség, hogy egy mindenkit érintő, jó ügy érdekében megszólaljon és felhívja rá a figyelmet. Két évvel ezelőtt egyikünk sem gondolta volna, hogy az lesz, ami most van és szörnyű, hogy még mindig nem látjuk a végét. És sajnos ez csak egy a sok globális probléma közül, hiszen nap mint nap klímaszorongásban élünk és a saját bőrünkön is tapasztaljuk a negatív változásokat (s mi még a föld szerencsésebb felületén vagyunk…). Az alkotó embernek megvan a felelőssége is a közbeszéd formálásában és mivel évezredek óta mindig a saját korának kérdéseire, problémáira reflektál, egy ilyen szélsőséges helyzetben is így kell tennie. Alapvetően úgy látom, hogy szerencsére sokan tesznek is.

 

• Mióta gyűjtögetitek a növényeket?

Számomra is a világjárvány hozta el az igazi áttörést – akkor kezdtem el tudatosan foglalkozni a növényekkel, például kutatni és megérteni, hogy melyikük mit és miért szeret, honnan származnak, illetve azt is elfogadni, ha az általam biztosított körülmények nem megfelelőek bizonyos fajok számára.

 

 

• Hány darabot számlál a gyűjtemény?

Ha nem tudnám, hogy olvassa a párom is az interjút, azt válaszolnám, hogy még nem eleget. 🙂 A budapesti otthonomban és a munkahelyemen összesen 100 szobanövény körül járunk és bár sokszor gondolták már az ismerőseim/barátaim, hogy biztosan nincs már hely többnek, én imádom a kihívásokat! 🙂

 

• A növényápolásban mi okozza a legnagyobb örömöt? És melyik része a legproblémásabb?

Egyértelműen az okozza a legnagyobb örömet, ha látom rajtuk, hogy jól érzik magukat: a nyílgyökerek apró fehér és lila virágai, az újonnan nyíló, fodrozódó levelek bármelyik növénykén, a Pink Princess Philodendron (neve is van: Márti!) friss rózsaszín foltjai, de még az is, ha valamelyikük gyökere túlnő a cserép alján. Imádom a hangjukat, azaz a „susogásukat” hallgatni, amikor „táncolnak”. 🙂

A „nehéz” növényeken, például a zebraleveleken megjelenő élősködőkkel sajnos gyakran meggyűlik a bajom, de ilyenkor mindent megteszek annak érdekében, hogy megszabaduljak – elsősorban – a takácsatkáktól. Szerencsére nagyon ritkán fordult eddig elő, hogy valamelyik növényemtől meg kellett, hogy váljak valamilyen kártevő miatt, de az alokáziámat bárhogy is próbáltam megmenteni, sajnos nem sikerült. Őt még „gyászolom” és nem mertem újat beszerezni, mert egy növénymamának utálatos érzés, ha szenved a növénygyermeke.

 

 

• Van-e olyan szobanövény, amit nagyon szeretnél még megszerezni?

Hol is kezdjem… 🙂 Ha nem számítana a pénz, nagyjából így nézne ki a listám: Adansonii Variegata, Syngonium „Strawberry ice”, Monstera deliciosa “Thai constellation”, Philodendron Tortum, Monstera Obliqua és Variegated Philodendron Minima.

 

• Játszunk el a gondolattal, hogy van két jegyem, de csak egyet választhatsz: az egyik a szentpétervári Ermitázsba szól, a másik az angliai Kew Gardensbe. Most azonnal kéne indulni. Melyikbe mennél?

Az ér, hogy elfogadom a jegyed az Ermitázsba, a Kew Gardensbe pedig megvásárolom? Vagy fordítva. 🙂

 

 

• Mi volt a legmeghökkentőbb sztori, ami tárlatvezetésed alatt történt?

Megtörtént, de kedves eset: az egyik vezetés után valaki megkért, hogy megnézhesse a növényeimet – mint kiderült, követ Instagramon. 🙂 Szerencsére negatív, kirívó esetet nem tudnék kiemelni, alapvetően nyitott és jó közönség jár hozzánk.

 

 

• Melyik lennél inkább, a majálisozó emberek közül az egyik, vagy maga Szinyei Merse Pál?

Több szempontból is telitalálat a kérdés: november közepén nyílt meg a Szinyei Merse Pál nagyszerű életművét bemutató kiállításunk a Magyar Nemzeti Galériában, ahol természetesen főműve, a Majális is látható. Nagyon szeretem Szinyei festészetét a páratlan természeti harmóniája miatt, de emberként is érdekes figura volt: a majálisozó alakok közül a háttal fekvő alak ő maga. Ahogyan önéletrajzában írta: „Bevallom, azon kritikusokra gondoltam, akiknek nem fog tetszeni képem” és be is igazolódott a gyanúja, ugyanis amikor elsőízben kiállította, teljes meg nem értettség fogadta a festményt. Hamar le is szedette a tárlatról, mivel előnytelen helyen mutatták be. A 19. századi kiállításrendezés egészen másképp nézett ki, mint a mai: az alkotások egymás hegyén-hátán lógtak a falakon – egy müncheni kritikus úgy is nevezte a műfajt, hogy „halálra aggatás”. Sokat számított, hogy hova pozícionálnak egy képet és mivel Szinyeié rosszul befogadható helyre – túl magasra – került, visszavonta a Majálist és vissza is vonult a család jernyei birtokára hosszú évekig a kudarc miatt. Szeretem ezt a kettősséget benne, hiszen igazi és emiatt emberi: „őt aztán nem érdekli a kritika, hátat is fordít neki”, mégis rendkívüli módon megviseli, amikor szembesül vele.

A kérdésre válaszolva, igyekszem érvényesíteni az elvet, amely szerint ne fogadjak el kritikát olyantól, akihez tanácsért sem fordulnék, így talán maga Szinyei lennék a majálisozó alakok közül. A fehér ruhás hölgy Probstner Mária, ő a kép elkészülte után pár évvel elvált, a neki udvarló úr egy dél-tiroli építész, akit Szinyei Münchenben ismert meg, a rózsaszín ruhás hölgyről nagyon keveset tudunk (annyit biztosan, hogy Mária adta kölcsön neki a ruhát), míg a mellette lévő férfi a Szinyei család bizalmasa, „Zsiga” volt. Mondjuk, az előtérben pezsgőért lehajoló Heinrich Maxszal némiképp tudnék még azonosulni. 🙂

Viszont valószínűleg sokan tudják, de fontos hangsúlyozni, hogy Szinyei története happy enddel zárult és én is ezzel zárom az interjút: amikor néhány év múlva felfedezték a merész modernségét, még életében megkaphatta a neki járó megbecsülést és mindmáig az egyik legfontosabb festőnkként emlegetjük, aki generációkra van mindmáig hatással.

Művészet- és növényimádóként természetesen rám is. 🙂

 

 

Köszönjük szépen Blanka (@blankaban), hogy értékes gondolataid ránk bíztad; minden pillanata öröm volt!